A kerek féreg szisztematikus helyzete
A világ ma, ahogyan tapasztaljuk, a második világháború romjai alól kelt életre. Ami azt is jelenti, hogy világunk a második világháború gyermeke, annak minden sötétségével, hitetlenségével és őrületével együtt. Nyitókép: Drezda a a kerek féreg szisztematikus helyzete után, ben őszén Drezdában töltöttem néhány napot. Ragyogó szeptember volt, nagy sétákat tettem egyedül vagy német házigazdámmal az Elba partján. Néztem a várost, amiről tudtam, hogy Ennek ellenére ott láttam a híres-nevezetes épületeket magam előtt.
„Ezt a vihart nevezzük haladásnak” – a világháborús bombázások emlékezete | Mandiner
A Zwingert, a Semperopert, a Frauenkirchét és a többit. Nem tudtam eldönteni, mit is látok valójában.
Vajon ez tényleg Drezda, vagy valamiféle Drezda-másolat, ami kísértetiesen hasonlít az eredetire. Úgy jártam-keltem a városban, mintha egy temetőben lennék. Az épületekre nem tudtam másként tekinteni, mint hatalmas síremlékekre. Megkérdeztem egy-két helybelitől, hogy a szinte minden régebbi épület falában jól látható megfeketedett kövek vajon a bombázást követő tűzviharban égtek-e meg.
Egyöntetűen válaszolták, hogy nem. Hogy az csak az idő műve. Az idő vasfoga, ugyebár.
Az operatív törzs sajtótájékoztatóját Lakatos Tibor, a törzs ügyeleti központjának vezetője és Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár tartották. Lakatos Tibor kiemelte: mind a hat új betegnek stabil az állapota. A magyar-szlovén határon több mint 35 ezer ellenőrzést tartottak, és közel embert köteleztek házi karanténra, főtől megtagadták a belépést.
Furcsállottam kissé, hogy a kelleténél talán határozottabban válaszoltak a kérdésemre. Szinte indulatosan. Hogy képzelem, és miféle tűzvihar, mintha ezt láttam volna a szemükben, miközben persze roppant udvariasak voltak, a világért sem akartak volna megsérteni.
A Drezdát megsemmisítő bombázásról egyébként szinte semmit sem tudhat meg az, aki csak úgy sétál a városban.
Nem emlékeztet rá semmiféle tábla, legalábbis nem láttam semmi ilyesmit mindaddig, amíg az elutazásom előtt néhány órával be nem tévedtem a Kreuzkirchébe, egy evangélikus templomba, ami szintén majdnem teljesen megsemmisült a bombázásban, de később újjáépítették.
Leültem a hátsó padsorok egyikében. Észrevettem, hogy a templom biztonsági őre a nyomomban jár, le nem veszi a szemét rólam. Nyilván a hátamon átvetett gitártokról hitte azt, hogy egy puskát rejtegetek benne. Messziről nézve olyannak tűnt, mint az általános iskolák faliújságaira kifüggesztett diák-élménybeszámolók, rossz minőségű fotókkal, ákombákom betűkkel.
Aztán közelebb lépve sem tűnt másnak, már ami az egész installáció kivitelezését illeti.
Földigiliszták életmód
A paravánokra fénymásolt fotók voltak felragasztva, némelyik ráadásul ferdén. A fotók alatt tollal írott, már egészen elhalványult, néhány soros magyarázó szövegek.
Tényleg, mintha egy iskolai önképzőkör éves beszámolóját állították volna ki. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, a paravánok között. Talán egy órát, de lehet, hogy tíz perc volt csupán az egész. Egy sokkos állapotban lévő, leírhatatlan arcú nőt támogatnak két oldalról a mentőosztag emberei.
Épp kihúzták a romok alól.
Egy szinte teljesen, a csontvázáig elégett gyermekholttest, feltehetően az anyja karjaiban, aki szintén elégett, üres szemgödrében a világűr sötétje. A felforrósodott aszfaltba olvadva fekszenek az utcán, száz meg száz más holttesttel együtt.
Egy gyerek, batyuval a hátán, ahogy megy egy hajdanvolt utcán, amelyből nem maradt más, mint a csupasz kémények égnek meredő szálkái. Egy nyitott tehervagonra feltornyozott gőzölgő, füstölgő hullák. És így tovább, talán harminc-negyven kép. Bent, a templom főhajójában egy gyerekkórus próbált épp. Felvettem a hangjukat diktafonnal, hogy addig se kelljen tovább néznem ezeket a képeket.
Miközben delejes erővel vonzottak, újra és újra vissza kellett térnem hozzájuk. Nem tudom, hogyan jutottam ki a vasútállomásra. Még a német-cseh határ előtt felszállt egy fiatal nő a hálókocsiba, karján egy néhány hónapos kisfiúval.
Előre elnézést kért amiatt, hogy a gyerek majd éjszaka sírni fog. Mondtam neki, hogy engem ez nem zavar, nekem is van egy nagyjából ennyi idős fiam, ismerem a dörgést. Éjszaka kimentem rágyújtani a folyosóra. A nő az alsó ágyon feküdt félmeztelenül, a kisfiú még álmában is szopott. Nem tudtam nem gondolni arra az elégett anyára és az elégett gyerekére. Napkeltéig álltam az ablaknál, csak akkor mentem vissza a hálókocsiba, amikor a a kerek féreg szisztematikus helyzete már a szobi Ipoly-hídon dübörgött át.
A szobi hídon átdübörögve pedig eszembe jutott az az apámtól a kerek féreg szisztematikus helyzete hallott történet, mely szerint a húga, miután kétségbeejtően hosszú ideig nem akart megszólalni kisgyerekkorában, és emiatt aztán már komolyan aggódni kezdtek a nagyszüleim, szóval hogy a húga első érthető mondata az volt a zebegényi ház kertjében ben, hogy: bombáznak. Mert az amerikai Liberatorok épp akkor bombázták a szobi Ipoly-hidat, és a hatalmas dörrenések tisztán hallatszódtak az ősfás, Duna-parti kertben.
Mindannyian háborús sérültek vagyunk.
Operatív törzs: Nincs egészségügyi dolgozó a fertőzöttek között | Mandiner
Nehéz lenne bármivel is megcáfolni ezt a mondatot. Sebaldnaka ben tragikus autóbalesetben elhunyt német írónak egész életműve ennek a sérülésnek a jegyében íródott. A Légi háború és irodalom című, magyarul is a legjobb tabletták a kerekes féregből kötete alcíme: A rombolás természetrajza ennek a sérülésnek a németség kollektív tudatalattijába való száműzéséről szól.
Vagyis arról, miért hallgatott és hallgat a második világháború utáni német irodalom arról, hogy az angol légierő amerikai segédlettel porig bombázta szinte az összes német nagyvárost.
Még pontosabban arról, hogy mindezek a pokoli légitámadások miért nem jelentek meg a háború utáni német irodalomban. Vagy ha meg is jelentek, akkor miért sematikusan vagy patetikusan ábrázolva. De leginkább sehogy. Sebald ezzel a könyvvel valószínűleg olyan területre merészkedett, amely messze túlmutat az irodalom határain.
földigiliszták
Aki megpróbálta, többnyire meg sem közelítette a valóságot, és csak igen kevés szemtanú akadt, akiknek feljegyzései képesek voltak valamelyest feltárni a százezrek által a kerek féreg szisztematikus helyzete borzalmakat.
És ezek között a hamburgi transzporttal érkezett asszonyok között többen is voltak, tudtam meg nemrég Sheffieldben, akik valóban csomagjaik közt hozták halott, füsttől megfulladt vagy a támadásban másmilyen módon életüket vesztett gyermekeiket. Vagy egy olyan világét, ahol valóban a Pokol öltött testet. Akárhogy is próbálom, képtelen vagyok elképzelni azt a jelenetet a stralsundi vasútállomáson, nyarán.
Mint ahogy képtelen vagyok elképzelni oly sok más jelenetet is, amelyeket Sebald idéz fel könyvében. S hogy mi az oka annak, hogy a németség igyekezett mindezt mihamarabb elfelejteni a háborút követően, annak okát Sebald különös vagy nem is olyan különös módon abban látja, hogy bizony sokan érezhették a parazitakezelesi modszerek féreg szisztematikus helyzete, hogy az őket ért csapások megérdemeltek voltak.
Hogy ezek a leírhatatlan tűzviharok valamiféle égi büntetésként érkeztek cserébe mindazokért a szörnyűségekért, amelyeket a németek követtek el a világháború során.